2015. november 3.

#64 Szelencegondolat - Néma gyereknek anyja sem érti a szavát?

Szelencegondolat

Mióta megtanultam beszélni… Nem, nem pontosítsunk! Mióta megszülettem, én bizony folyamatosan hangot adok ki magamból.
Gügyögök, beszélek, hümmögök (azt különösen szeretek!), dalolok, pofázok, dúdolok, locsogok, dünnyögök, gúnyosan felhorkantok, pisszegek, fecsegek, puffogok, dumálok, ciccegek, kacagok, csacsogok. Lassan egy hete viszont egy gonosz boszorkány, akit az orvostudomány nemes egyszerűséggel hangszálgyulladásnak nevezne, ellopta a hangomat.


Igyekszem alkalmazkodni a kialakult helyzethez.
Nyilván ilyenkor szeretne velem mindenki mindent megbeszélni telefonon, így külön SMS sablonom van „Nincs hangom, csak írni tudok!” az átmeneti némaságom miatt.
Ilyenkor csenget az ételfutár, a szomszéd, a postás, a villanyóra leolvasó, és a nyakamat merem rá tenni, hogy Johnny Depp és Téglás Zoli is ebben az állapotban fog majd feleségül kérni. (Innen üzenem az igent!)
Nyilván ilyenkor, csendes magányomban jutnak eszembe a legkorszakalkotóbb ötleteim, és a legéletszerűbb szituációkra keresek választ ilyenkor. Vegyük például azt a helyzetet, hogy tűz üt ki a lakásban, vagy a házban. Hogyan beszélnék a tűzoltókkal így, ha nincsen hangom, a suttogásomat pedig nem hallani? Kiírom Facebookra a segélykiáltást? Már látom is a főcímet a Híradóban – „Közösségi oldalon kérte, hívják a tűzoltókat”.

Csendben lenni nem egyszerű – pláne nem nekem, hiszen még a fizetésemet is azért kapom, mert beszélek.
Beszéd helyett itthon egyezményes jelekkel („Várj, kettőt koppantott, az igent jelent!”), és cetlikkel beszélgetünk. Édesanyám szuper jól tolja ezt a „Néma gyerek, de elmutogatja mit akar” játékot, egész hosszú beszélgetéseink vannak.
Talán egy mókásabb történetünk van, amikor a némaság kezdetén álltunk egymással szemben a nappaliban, nekem halaszthatatlan közölnivalóm volt vele. Minden tudásomat latba vetve igyekszem elmutogatni a választ. Nem érti, mutatom másképpen. Még mindig nem érti, majd a szerinte helyes „megoldást” elmutogatja (!), miközben lassan és tagoltan beszél hozzám, mintha egy csíntalan 80 éves lennék, aki egy óvatlan pillanatban meglógott a nyugdíjasklubból.

Mindenesetre egy biztos. Néma gyereknek anyja azért igyekszik érteni a szavát.

Voltatok már hasonló helyzetben?

Ti hogyan értesítenétek a tűzoltókat….?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kedves Szelencenyitogató!

Köszönöm, hogy időt szántál rám, és megosztottad velem a véleményedet!