A világ legrövidebb VKP bejegyzése lehetne a mai: egyszerűen leülök a kispopsimra, és megírom a blogposztot. Itt a vége, fuss el véle!
Az igazság az, hogy nincsenek blogposzt írási "rituáléim" - egyszerűen leülök a gép elé, kapcsolok valami kellemes zenét, és mire észbe kapok, már készen is van a bejegyzés. Nincsen körülöttem sok millió papír, se kávé (bár néha jól jönne!), és nem dohányzom mint Carrie Bradshaw, miközben tekergetem az amúgy is kunkori hajtincseimet. Egyszerűen csak írok.
Nagy szerencsém van a Szelencével, ami ha úgy vesszük, egy tematikus blog. 101 pipa a 101-es listámon 1001 nap alatt csinos csokorba gyűjtve. Az alaptéma, és a hangulat tehát adott. A sikerek hol őrült tempóban, hol sérült csigaként csurrannak-cseppennek.
Néha nem csak a sikerekről számolok be, hiszen ott a fénypont-mélypont, és a napi valami "rovat" is. Ezekkel a szösszenetekkel arra törekszem, hogy átadjam azokat az "apró érzéseket, hangos kacagásokat, parányi szeretetmorzsákat, és pattogó boldogságbuborékokat", amik a Szelencémben lapulnak.
Fontos, hogy bármiből lehet pattogó boldogságbuborék - egy gondolatból, egy dallamból, egy vicces elcsípett párbeszédből a buszon. Amikor hallok, látok, vagy átélek valamit -bármit!-, akkor rögtön beugrik, hogy írhatnék belőle egy bejegyzést a Szelencére. Aztán hazajövök, és megírom (ha nem felejtem el, gép elé jutok, és minden úgy akarja).
Az írás az életemben mindig is valami olyan dolog volt, ami igazán mélyről, igazán belőlem fakadt és fakad mind a mai napig. Úgy érzem, már kinőttem abból a korból, hogy trükkökre, vagy tippekre legyen szükségem egy-egy alkotással kapcsolatban - ma már csak jól akarom magam érezi alkotás közben, és ez az, ami felszabadító.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Szelencenyitogató!
Köszönöm, hogy időt szántál rám, és megosztottad velem a véleményedet!